Édes kis mafla történet.

 

A történet a következő:

 

Figyelmeztetés: 12 éven aluliaknak és gyengébb idegzetüeknek nem ajánlom!

 

S azoknak sem, akik utálják a Júlia sorozatokat!

 

 

Kb.1,5 éve, amikor minden érzés és érintés hiányzott – és akkor még el sem tudtam képzelni, hogy 1 év után is így lesz, s a Föld mégis forogni fog –

szóval, 

csak figyeltem a lyukon kifelé : a párokat , az embereket ahogy beszélnek egymással, a gyerekükkel, a másik emberről, s nagyon elvoltam kenődve… Kerestem elszántan azokat, akik tisztelik egymást, akik boldogok. Csak rájuk akartam figyelni, akik szépen öltöznek és mosolyogni is tudnak, kedvesek.

 

Így esett, hogy amikor vittem az oviba a kisebbik lányom, azt láttam, hogy áll egy kisfiú a lépcső tetején, nézi, ahogy az apja elindul lefelé. Nem szólt semmit, de az apja hátrafordult, felnézett rá. Visszament, legugolt hozzá, kezével megérintette simogatón az arcát, közel hajolt, nem kiabált, nem szídta, nem küldte- zavarta- fenyegette, hogy ez lesz meg az lesz.

Halkan kérte.

 

Nem láthattam az arcát, pedig melletük mentem el.

Másnap is, negyednap is, mikor hogy.

 

Egyszeriben vágyat éreztem arra, hogy láthassam: ki ez a férfi? Hátulról jól ismertem, mert gyakran elöttem sétált ki az oviból: Szép fényes cipő, öltönynadrág, felöltő – csak így hívtam magamban.

 

Egyik reggel  amikor kísértem fel a lányom az ovi lépcsőjén,  szép fényes cipő lefelé jött -szemből. Felkaptam a fejem, hogy lássam őt – úgy tudtam az emberek, a lépésüket figyelik lépcsőn lefelé – így hát nem volt mitől tartanom. Tévedtem. A férfi gyönyörű, a szemünk találkozott. S úgy is maradt, csak a lépteink vittek tovább.

 

A világ megfordult és én fejreálltam. 

Egy alkalommal, hirtelen felindulásból leszóllítottam.  Elmontam Neki, hogy nagyon örülök amikor látom, vagy tudom, hogy  valahol itt van.

Ő is.

Telefonszámot cseréltünk. Még aznap hívott, de

nem tudtunk megbeszélni a találkozást. Minden nap este 6-ig 11-ig dolgoztam . Azt mondta nem gond még hív.

Vége lett az ovodai évnek, és többet nem találkoztunk.

Nem múlt el nap, hogy ne gyötörtem volna magam, mit is kellett volna tennem. De mivel nem jelentkezett, el kellett fogadnom, meg kellett értenem – el kell engednem, pedig nem is volt soha az enyém. Úgy szerettem volna tudni miért, mi a baj. Úgy szerettem volna elmondani Neki, hogy nagyon szeretem.

 

 1 hete, hétfőn reggel 8-kor lázasan, betegen, lepusztultan tankolom a kocsimat… a kút másik oldalára parkolt…Jesszus.

Ekkor még  a gyomor és térdremegés is rám tört, s jobban  hasonlítottam egy reszketeg ET-hez.

Nem vagyok egy beszari alak, de azt sem tudtam, hova bújjak.

 

-Szia, hogy vagy ? hehe ..khm

 

Azt mondta elvesztette a telefonját és vele együtt a számomat….

 

A marha ÉN  meg erre azt válaszoltam, hogy : nem gond, úgy is megváltozott a számom. Gondoltam jól megbüntetem, ezért a másfél évért. Hehehe…

 

És szépen elmentem onnan. Bruhahaha, mint az oviban. Bruhahaha  Itt bőgök most. Miért  fogom mindíg menekülőre, azt nem értem. Erre az alkalomra vártam és…. eltoltam.Bruhahaha.

 

VÉGE….vagy nem?